A hivatalos eredetvédelem szerint csak Békéscsaba és Gyula környékén előállított kolbászt lehet Csabai márkanévvel illetni. Zömében az különbözteti meg a többi Magyarországon készített kolbásztól, hogy több paprikát tesznek bele, és speciálisan füstölik. A paprika annyira lényeges elem, hogy bár kerül bele só, köménymag és fokhagyma is, de egyik sem mehet a paprika rovására. Nem csak csípős, hanem csemegepaprikát is kell beletenni, hogy szép színe legyen.

Amitől csabai a Csabai:

• csak sertéshúsból készülhet, olyan disznó húsából, amelyet legalább 135 kg-ra hizlaltak fel
• az állat minden részéből kell hozzáadni, a szalonnát külön adagolva
• csak sertésbélbe (vékonybél) lehet tölteni
• sok paprika hozzáadása
• füstölés

A csabai kolbász vörösesbarna színű, rúd alakú készítmény. A rudak átmérője 4-5 cm, hosszúságuk 45-50 cm lehet, bár erre nincs teljesen érvényes szabály. Kisebb méretű párokat is készítenek, azok átmérője 3,5-3,8 cm, hosszúságuk 25 cm. Szárítás, füstölés után a felülete száraz tapintású. Ha felvágjuk, a színe a paprikától jellemzően piros, jól látható hús-és szalonnaszemcsékből áll.

A város környékéről kirajzott telepesek által alapított falvak (Kétsoprony, Ambrózfalva, Medgyesegyháza) lakói is a csabaihoz nagyon hasonló kolbászféleséget készítenek, az azonban jogilag nem minősül csabai kolbásznak, hiszen nem a két város közigazgatási területén belül készítették. Elkészítésében teljes a hasonlóság, hiszen a felhasznált anyagok és az elkészítés módja azonos.

Recept

100 kg késztermékhez általában 135-140 kg sertéshúst, sertés hasi szalonnát használnak. Fűszerezéséhez 1,2-1,8 kg édes-nemes pirospaprikát és erős, úgynevezett rózsapaprikát, valamint fokhagymát, konyhasót és durvára őrölt köménymagot adagolnak. A hagyományos elkészítés szerint több fűszert a csabai kolbász nem tűr el.

A téliszalámi egy sertéshúsból, sertésszalonnából készített, füstölt szalámiféle.

A szegedi téliszalámi 2007 óta Európában védett eredetű magyar élelmiszer, hungarikum.

Az 510/2006 (EK) rendelet alapján készített összefoglaló lap szerint a szegedi téliszalámi „2—4 mm szemcsenagyságúra aprított és egyenletesen elkevert sertéshús és sertés szalonnaszemcsékből álló, sózott és fűszerezett (fehér bors, szegfűbors, csemegepaprika-őrlemény), természetes vagy természetazonos vízgőzáteresztő műbélbe töltött húskészítmény, amelynek felülete a bükkfahasábokkal történő füstölést és szárításos érlelést követően szürkésfehér nemespenész bevonatot kap.”

Ezen a néven az ország bármely vidékén előállíthatók:

• csemege kolbász,
• cserkész kolbász,
• debreceni páros kolbász,
• gyorsérlelésű kolbász,
• Házi, vagy paraszt kolbász,
• lángolt kolbász,
• lecsó kolbász,
• paraszt kolbász,
• vastagkolbász németes elnevezése: stifolder,

• „Több nap, mint kolbász” 
• „Máshol sem fonják kolbászból a kerítést”
• „Rövid ital, hosszú kolbász, az a jó!”
• „Jó a hosszú kolbász és a rövid prédikáció”
• „Ha a kutya fohásza teljesülne, kolbász esne az égből”(török közmondás)
• „Az ünnep akkor jó, ha rövid a beszéd és hosszú a kolbász!”
• „Sok zsírban sül jól a kolbász!”

A füstölés húsok, húskészítmények, szalonna- és kolbászfélék, valamint sajtok tartósítására használt eljárás. Régészeti ásatások igazolják, hogy a füstölés a szárítás és a sózás mellett a legősibb tartósítási eljárás. Amióta az emberiség a tüzet ismeri, füstjét húsok és halak konzerválására is használja. Magyarországon nagy hagyománya van a füstölésnek, régebben szinte minden falusi portán volt füstölő vagy "szabadkémény". Egy 1573-ból származó leírás szerint a füstölés hozzátartozott a mindennapi élethez. "Vannak olyanok, akik a sonkákat és a megmaradt húst nem hordókba rakják, hanem egy deszkalapon állni hagyják 10 napig, majd felakasztják egy húsos kamrában, hogy átjárja a tiszta levegő. Miután egypár napot a levegőn volt, először enyhe, majd erősebb füsttel megfüstölik. A hús igen ízletes lesz, ha a füsttel együtt egy kis levegő is éri. Ha kezdettől fogva túl erős füsttel járatjuk meg, akkor a hús megbüdösödik."

A füstölés időtartamától függően csökken a kolbász víztartalma, felülete kiszikkad és egy védőréteg keletkezik rajta. Faluhelyen a kolbász füstölését a kifejezetten erre a célra épített füstölőkamrákban végzik. A füst fa és fűrészpor lassú égetésével keletkezik. A speciális illatot árasztó fák, pl. fenyőfa erre nem alkalmas, mert illóanyagát teljesen átveszi a füstölt kolbász és a fából kiáradó gyanta megkeseríti azt. Bükkfa, bükkfafűrészpor, gyümölcsfa, gyümölcsfafűrészpor a legalkalmasabb a kolbászfüstölésre. Sok helyütt szőlőtőkét is használnak. A füst illóanyagai beívódnak a kolbászba, és kialakul a jellegzetes, enyhén barnás szín. A kolbászt egy napig általában hagyják szikkadni (füstölés nélkül), hogy majd jobban "átjárja" a füst, aminek a hőmérséklete nagymértékben meghatározza a végtermék eltarthatóságát. Forró füstöléssel nem szabad a kolbászt kezelni, mert a magas hő kiolvasztja a zsiradékot. A kolbász ettől száraz és kemény lesz, szeletelni sem lehet, illetve a magas hőmérséklet hatására a kolbász felületén kéreg képződhet, ami megakadályozza, hogy a füst kellő mértékben átjárja, így az idő előtt megromolhat. Lassú vagy hideg füstöléssel a hosszabb ideig tárolni kívánt kolbászféleségeket megfelelően tartósítják. Ha a felfüstölt kolbász színe erősen barnás, az annak a jele, hogy túlfüstölték. Ilyenkor az íze kesernyés lesz és közvetlen fogyasztásra alkalmatlanná válik. A kolbásznál a füstölési idő 3-5 napot vesz igénybe.

A szalámi készítéshez ugyanazokat a húsféléket használjuk fel, mint a kolbász készítéséhez. Alapanyagának zsiradékszükséglete sem külön­bözik a kolbászétól. Ízlés szerint a szalámi lehet zsiradékosabb, illetve rostosabb alapanyagú. Szalámitöltés céljára a disznó végbele, valamint az állandóan kap­ható műanyag-szalámibél, esetleg marhavastagbél, lóvékonybél hasz­nálható. A disznóvégbéllel (kuláré a végbél és a hozzátartozó vastagbél másfél méteres darabja)  óvatosan bánjunk, mert könnyen reped, különösen a töltésnél és az elkötésnél. Felhasználás előtt a belet langyos vízben kell áztatnunk. Ugyanez vonatkozik a műanyagbélre is. Noha az kevésbé szakad, és ha langyos vízben áztatjuk, rugalmassága is növekszik. A szalámi csak akkor áll el sokáig, ha keményre, feszesre töltjük.

Töltés előtt a méretre vágott belet egyik végénél erős, vékony zsi­negel szorosan elkötjük úgy, hogy kétszer-háromszor megcsomózzuk. majd az így keletkezett darabkát visszahajtjuk, és újból megkötjük. Ez­zel a kettős kötéssel megelőzhető, hogy a szorosan töltött massza kitü­remkedjen a bélből. Olyan kötőzsineget használjunk, amelyik a szalá­mit súlyánál fogva biztosan megtartja a leeséstől. Minél vastagabb szalámibelet használunk, és minél keményebbre tölt­jük, annál kisebb a füstölés és a száradás utáni súlyveszteség.

Amennyiben töltés közben levegőbuborékokat észlelünk, tűvel szurkál­juk meg, vigyázva arra, nehogy a szúrás következtében kirepedjen. A keményre töltés és kötözés után felakasztjuk és cukros vízbe mártott kézzel végigsimítjuk. Ez a művelet nem csak lezárja a légbuborékok kiszúrásakor ejtett lyukakat, hanem füstölésnél elősegíti a jobb színeződést is.

A szalámi tartósított húsárunak minősül, ezért kellő gondot kell fordí­tanunk a fűszerezésre, a tartósítószerek használatára, a füstölésre, a hű­vös, szellős helyen történő érlelésre, illetve a tárolásra. Tartósító anyagként nátriumbenzoikum, salétromsó és borkősó egyaránt használható a töltött húskészítményeknél.

A kolbász kicsontozott disznótarjából (a fej utáni része), 25-35 %-os zsiradékanyag szalonna (főleg a kemény háti részből) hozzáadásával lapockából, dagadóból, combból készül. Kolbász készítéséhez a disznóhússal együtt marha-, vadhús és birkahús is felhasználható. A kolbászkészítés módjainak leírásánál az adalékanyagok - fűszerek, só - megadott mennyisége mindig kicsontozott színhúsban értendő.

A kolbásznak való húst nem szabad megmosni, vízben áztatni, mert az így készült kolbász könnyen megromolhat. A húsra tapadt vért minden esetben száraz ruhával törölgessük meg, a nagyon véres részeket vágjuk ki. Az inas, mócsingos részeket, hártyákat, faggyús részeket, porcogókat darálás előtt távolítsuk el a húsról. Ez különösen fontos a marha-, a vad-, és birkahúsok felhasználásakor.

A kolbászbelet langyos vízben tartsuk felhasználásig, mert az rugal­massá teszi, és megakadályozza a bél törését, szakadását.

A kolbász súlyvesztesége - a felhasznált nyershús víztartalmától függően kilogrammonként kb. 3-5 százalék. Ez azt jelenti, hogy pl. 10 kg nyers, betöltött kolbászból ½ kg veszteség is előfordulhat, sőt tároláskor, a száradás következtében még további csökkenés várható. Ennek az a magyarázata, hogy a húsok víztartalma elég nagy, és már a füstölés alatt megkezdődik a száradási folyamat. Minél vékonyabb a kolbászbél, annál nagyobb lehet a súlyveszteség. A kolbásztöltés egyik legfontosabb szabálya, hogy a bélbe töltött kolbász olyan kemény legyen, amelyet a felhasznált bél fala kipukkadás nélkül elbír. Ha a belet nem tölti ki szorosan a hús, akkor a légbuborékokat tűvel meg kell szurkálni. Csak a betöltött, kész kolbászt szurkáljuk meg.

A kolbászbelet nem zsineggel kötjük el, hanem a bél egyik végén néhányat csavarunk, és ezzel elzárjuk a bél nyílását. A húst betöltjük az előzőleg méretre vágott bél teljes hosszáig. De követhetjük azt az eljárást is, hogy az elvágatlan belet több részben, csigavonalakba tekerjük, és a vég nélküli kolbászt utána daraboljuk méretre. Tetszés szerinti hosszúságban csavarunk egyet-egyet a betöltött kolbászon, és ily módon a 2-2,5 méteres kolbászbélből tetszés szerinti hosszúságú kolbászt készíthetünk. A betöltött, méretre vágott kolbászokat rögtön felakasztjuk egy rúdra, és szikkasztás után azonnal hideg füstre helyezzük.

Már a régi rómaiak is sok kolbászfélét ismertek. Ezek közül a legismertebbek a "Tomacula", "Farcimen", "Farcimina", "Botuli", "Lumanicae", "Funduli", "Longaones", "Hillae" és az "Apexabones". A rómaiaktól a germánok átvették a kolbászkészítés művészetét, és a középkor folyamán egyre tökéletesítették. Németalföldön is ismerték már a középkorban ezt a száraz, füstöléssel tartósított húsféleséget. A kolbász elnevezés az ótörökből került Európába, ahol a qalbuz szó harapást, falatot jelent, a külbasti pedig a roston sült bordaszelet neve. Egy fennmaradt latin szövegben már 1373-ban előfordul a Kolbaz név, a Schlagli Szójegyzék szerint 1405-ből való a colbaz forma, a bécsi kiadású Michael Adámi: Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkuust című mű 1763-ból a kóbász alakot említi, a Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 1865-ből a kalbász formát ismeri. A magyar kolbász mai lényegét a magyar ételkultúra és hagyomány alakította ki, ezért lényegesen különbözik a német Bratwursttól, a nürnbergi, a braunschweigi vagy a bajor kolbásztól, a spanyol csorizótól (chorizótól), a lengyel kielbasától, az olasz és egyéb népek kolbászféleségeitől.

Régebben Magyarországon disznóöléskor általában kétféle "kolbászt" készítettek: A vastagbélbe töltött fehérkóbászt, azaz köleskásával készített hurkát és vékony bélbe töltött feketekóbászt, a hurkát pedig hajdinakásával vagy burizzsel készítették. A hurkát néha disznóvérrel is keverik, ezt véres hurkának mondják. Faluhelyen régen a rizs nem volt ismert. Májas hurkát, a rövid eltarthatósága miatt ritkában készítettek.

Mára már tisztázódtak az elnevezések: A kolbász lapockából, dagadóból, combból, kicsontozott disznótarjából, 25-35 %,-os zsiradékanyag szalonna - hozzáadásával készül. Kolbász készítéséhez a disznóhússal együtt marha-, birka, vagy vadhúsokat (őz, szarvas, vaddisznó) is felhasználnak.

Persze minden nép a saját jól bevált kolbászkészítési receptjére esküszik. A nagy, neves kolbász- és szalámikészítő üzemeknél a titkos receptet csakis a mesterek ismerték. A falvakban pedig régebben apáról fiúra szállt a receptúra.

Az egyik legismertebb és legkedveltebb magyar kolbászféleség a Csabai kolbász előállítása csak Békéscsaba és Gyula városának közigazgatási területén történhet. Az alapanyagként felhasznált sertéshús és szalonna magyarországi tenyésztésű sertésekből kell származzon.

A kolbász, kalbász, kóbász (szláv klobasa) tisztára mosott bélbe vagy műbélbe töltött, apróra vágott vagy darált húsból és szalonnából készült, sóval, általában fűszerpaprikával és egyéb fűszerekkel készült húskészítmény. A kolbászfélék füstöléssel történő tartósítása régi élelmiszer-technológiai eljárás, mely Európa legtöbb részén elterjedt, szerves része az európai konyhának. A kolbász a sertésnek nagyon tisztára mosott vékony beleibe töltött húsmasszából készül. A töltelék húsmassza az ínhártyáktól megtisztított disznóhús, egyenlő mennyiségű szalonnával finomra vagdalva vagy darálva, kellő mennyiségű sóval, borssal, paprikával, citromhéjjal vagy fokhagymával fűszerezve. A kolbászokat sózással, hűvös levegőn történő szárítással és füstöléssel tartósíthatják.